Ezúttal egy másik neves budget airline-nál foglaltunk jegyet, bizakodván a légitársaság jóhírében. Most nem volt semmi gond a becsekkolással Ferihegyen. Legnagyobb örömünkre a géptesthez szállitó kisbuszon való hosszas várakozést is sikerült elkerülnünk, mivel a gép a kapu közvetlen közelében parkolt. Utastársaim es jómagunk megkönnyebbült mosollyal tettük meg azt a pár lépést, mely a beszállító lépcsőhöz vezetett. Engem az is megmosolyogtatott, hogy azért így is akadt egy-két “élelmes” személy, aki gondolván, hogy nem lesz ülőhely a gépen, futva igyekezett, hogy megelőzzön mindenkit...

Indulás és utazás a megszokott módon zajlott, a kalandok csak akkor kezdődtek, amikor a leszálláshoz kezdtünk készülődni. A londoni időjárást ugyanis a magyar szellő egyáltalán nem befolyásolta. Miutan átszeltük az óceánt, a szokásoknak megfelelően a kapitány tájékoztatója ébresztett minket. Az információk szerint olyannyira nem voltak megfelelőek az időjárási viszonyok, hogy a Lutont, ahová eredetileg landoltunk volna, le is zárták. Természetesen nem hurrikánokrol vagy ahhoz hasonló extrém esetről volt szó, bár az is igaz, hogy a havazás a britek többségének elég extrém eset, szinte maga a csoda. A kapitány megnyugtató hangon közölte, hogy aggodalomra nincs ok, mert rengeteg üzemanyagunk van, és körözhetünk egy kicsit, amíg kiderül, hogy melyik másik londoni reptér ad nekünk leszállási engedélyt. Hurrá! Na, ekkor azért elkezdett izzadni a tenyerem. Ah, a Stansted (másik Londontól északra fekvő reptér) csak befogad!

Úgy tizenöt percnyi körözés után a kapitány ismét jelentkezett: sajnálatos módon a Stansted nem tud minket fogadni, és mivel az üzemanyag fogytán, a Birmingham és Nottingham között található East Midlands reptéren fogunk leszállni. Micsoda?????? Ez vicc. Nem, nem. Nem volt vicc. Ekkor a mellettem ülő utastársam angolul tette fel a kérdést, hogy most itt mi is történik, mert ő ugyan beszél egy kicsit angolul, de nem értette pontosan. Mivel láttam, hogy korábban magyarul olvasott, anyanyelvünkön válaszoltam neki, és közöltem a tényeket. Erre az előttünk utazó magyar házaspár is aggódva fordult hátra. Ezen a gépen ugyanis magyar nyelven beszélő utaskísérő nem volt jelen, igy magyarul semmiféle információ nem hangzott el. Amikor a gép megállt, az utasok elkezdtek a leszálláshoz készülődni, jó részük abban a tudatban, hogy Londonban vagyunk...Persze azért egy idő után mindenki észrevette, hogy valami hiba van a vonalban.

Minden jó, ha vége jó: néhány órás éjszakai várakozás után, a légitársaság által biztosított buszokon minden utas szerencsésen megérkezett a Lutonra. Most már mindannyian tudjuk, hol van az East Midlands reptér, és mi történik az angol repterekkel, amikor leesik a hó.